Jodi Picoult - Vezeklés

Még tavalyi nyaralásunkon olvastam ezt a könyvet először. Tehát ez már a második olvasás volt, de legszívesebben most azonnal újrakezdeném.

Sage Singer egy keresztény pékségben dolgozik pékként. Szereti a munkáját, mert éjjel kell dolgoznia, így senki sem láthatja sebhelyes arcát. A lelkileg és testileg sérült, a világ elől elbújó fiatal lány három éve vesztette el az édesanyját, ezért a "Segítő kezek"- be, egy a szeretteik elvesztésének feldolgozását segítő terápiás csoportba jár, ahol a világtól elbújva éldegélő Sage új barátra lel Josef, egy kilencvenes éveit taposó idős ember személyében. Ám nemsokára kiderül, hogy Josef, nem véletlenül választotta őt barátjául. Bevallja, hogy SS tiszt volt a halálfejes osztagban, az Auschwitz-i koncentrációs táborban, és feloldozást kér bűneiért a zsidó származású lánytól, illetve megkéri, hogy segítsen neki meghalni. A lány először megrémül, majd felkeres egy az emberiség ellen elkövetett bűnösöket kutató csoportot. De a bűnösségét nem is olyan egyszerű bebizonyítani, és ha mégis, joga van e ítélkezni a férfi felett, vagy ha teljesíti a férfi kérését, nem-e lesz ő is ugyanolyan szörnyeteg?

Az írónő eme könyvével is egy nagyon érzékeny pontot feszeget, rengeteg pengeélen táncoló kérdést vet fel bennünk. Van e jogunk ítélkezni mások bűnei felett?

A történet az írónőhöz híven négy különböző szemszögből ismerhetjük meg. Nagyon érdekes, Minka, Sage nagymamájának története, aki kislányként megjárta a koncentrációs tábort. A könyv kb 1/3-ad részét teszi ki, és az írónő külön kiemeli, hogy a történetében leírt események, ugyan, így ebben a formában egy személlyel nem történtek meg, vagyis Minka a képzelete szüleménye, mégis a történet minden eseménye hiteles forrásból származó elem.

Imádom, hogy ilyen különleges és szerethető karaktereket teremt, és hogy az adott témában ilyen mély kutatómunkát végez. Hiszen ki hinné el, ha még nem olvasott tőle mást, hogy nem pékként dolgozik, mert ilyen áhítattal írni egy-egy témáról csak akkor lehet, ha valahol, legbelül ő maga is átlényegül a főszereplőjévé. Ilyen nagy kutatómunkát végezni egy könyv megszületéséhez, nagyon nagy teljesítmény, örülök, hogy megírta.

Jodi Picoult mesterien képes átadni az érzelmeit, gondolatait. Az írónő megint hozta a formáját. Kaptunk tőle művészi pontossággal kidolgozott karaktereket, egy végletekig boncolgatható témát, elvarrott szálakat, a végére egy csavart, és egy idegtépően izgalmas, a történetbe szőtt mesét. Varázslat amit tett.

Nekem az egyetlen problémám a könyvvel, hogy nem Sage-et szerettem meg legjobban a könyvben, hanem Minkát, és ez a végére valamiért frusztrált egy kicsit. De ez csak egy egyéni probléma.

Akaratlanul is feltör belőlem egy kérdés, hogy van e szükségünk arra, hogy erről olvassunk, vagy hagyjuk csak a múltban ezeket a dolgokat? A könyv mélyén erre is több válaszlehetőség lapul. Valamilyen formában a mai napig élnek elnyomásban emberek, valahol éheznek, valahol megaláztatásokat tűrnek, és mindig lesz egy másik fél, akik a kegyetlenségeknek okai, akik csak teszik, amit tenniük kell, amit elvárnak tőlük, hogy beolvadhassanak, és minél többször teszik meg annál jobban meggyőzik magukat, és egymást, hogy egy jó ügy érdekében cselekszenek. A történelem tényleg ismétli önmagát, vagy csak mi hasonlítunk mindent a múlthoz?

 10/10

Athenaeum, 2013
Fordította: Babits Péter
580 oldal

 " Amíg valaki más érdekeit a magunké elé helyezhetjük, addig van valaki, akiért élhetünk. Ha már nincs senki, mi értelme bárminek is?"

 " Az embereknek olyasmiket is meg kell élniük, ami elborzasztja őket. Ha nem, hogyan értékelnék a biztonságot?"

 " -Nem az az erő, ha valami retteneteset teszel a náladnál gyengébbekkel, Reiner. Az az erő, amikor hatalmadban áll valami retteneteset tenni, mégsem teszed...."

 " Ha a földi lét maga a pokol, a halál a mennyország."

 " Ha valamit elég hosszú ideig ismételünk, végül helyesnek fogjuk érezni."

 " Úgy fedik el az igazságot, mint a festékrétegek, egyik a másik után, míg már azt is elfelejtjük, milyen színnel kezdtük."

Leon Leyson - A lehetetlen valóra vált; Egy fiú Schindler listáján

Akárhányszor olvasunk el egy könyvet a holokausztról, mindig dühöt, sajnálatot és mély együttérzést kelt bennünk. Annyiszor pörögnek végig a szemünk előtt szinte ugyanazok a kínzási módszerek, ugyanazon szavak - láger, éhezés, gázkamra, halál, tömegsír, Auschwitz - hogy egy idő után talán nem kelt bennünk félelmet, egyszerűen érzéketlenné válunk rájuk, mert megmásíthatatlanok, bármilyen keserű ízt is hagynak a szánkban.
Ezeket a szörnyűségeket nem lehet már leírni, mert nincsenek rá szavak, vagy amik vannak már túl kopottak.

Mindaddig így érzünk, amíg ki nem nyitunk egy olyan könyvet, amit maga egy túlélő mesél el nekünk, fényképekkel, tényekkel, aki itt élt korunkig köztünk, gyerekekkel, unokákkal, hétköznapi gondjaival.

Leon Leison (eredeti nevén Leib Lejzon) 1929-ben született a lengyelországi Narewkában. Tízéves, amikor 1939 szeptemberében a nácik megszállják Lengyelországot. Leib a családjával a Krakkói gettóba kerül. Innen indulnak a dolgos zsidó család megpróbáltatásai. Reménytelen küzdelmük a mindennapi túlélésre, és a család összetartására. Egy véletlen folytán bekerülnek Oskar Schindler zománcáru, majd később lőszergyár üzemébe, és a híressé vált Schindler listára, ami a gyár nélkülözhetetlen zsidó szakmunkásainak listája. Ennek, sok más véletlennek, és Oskar Schindlernek  köszönhetően élte túl Leib azokat az emberfeletti megpróbáltatásokkal teli éveket.

Az emberben akaratlanul is felmerülnek azok az elcsépelt kérdések, hogy lehet ezt túlélni? Hogy lehet ezt a terhet cipelve leélni az életünket? Én nem utolsó sorban, hogy történhetett meg mindez egyáltalán?

Mindenkinek ajánlom, vegye kezébe ezt a könyvet, mert egy hihetetlen bátor, kitartó, összefogó családról olvashat benne, akik túlélték a túlélhetetlent.

Ha a holokausztról szeretnénk olvasni, rengeteg könyv közül válogathatunk. Egy ilyen történet vagy részletezi a halált, és megsirat vagy csak sejteti, és elszomorít, vagy egyszerűen tényként közli, és már kiszáradt hozzá a szemünk. De egy biztos, amíg olvassuk ezeket a könyveket, - akár igaz történetek, akár több túlélő mintájára alkotott képzelet szülötte személyek - tovább visszük magunkban a történetüket, a szenvedéseiket, és az emberek örökké emlékezni fognak, akkor is, ha már egyetlenegy túlélő sem lesz, aki ott volt és bizonyíthatná.


Maxim Könyvkiadó Kft. 2015
Fordította: Margitta Nóra
224 oldal

     "Ahol az élet kevés változatosságot ígér, ott különlegesen emlékezetessé válnak a meglepő, ritka pillanatok."

  "Hogy beszélgettünk-e a jövőről, vagy készítettünk-e előrelátó terveket arra az esetre, ha még rosszabbra fordulna a helyzet? Ugyan már! Két perccel sem láttunk előre, hiszen minden energiánkat lekötötte az, hogy miként éljük túl a pillanatot."

                                                              Leon Leyson (1929-2013)

Gerald Durrell - Családom és egyéb állatfajták

Annyi jót hallottam már e könyvről, hogy nem mehettem el mellette csak úgy. Most, hogy elmúltak a napozós-nyaralós hónapok, a felhők gyülekeznek, a reggelek csípnek, és a karácsony még igen messze, ideje felvidítani magunkat. Ehhez ajánlom szívvel eme könyvet.

Gerald Durrel ebbe a kis kötetbe zsúfolta a nyirkos angliából, a csodaszép görögországi Korfura költöző családját, és az ott felfedezett állatvilágot. Az 1925-ben született brit zoológus és író édesanyjával és három testvérével töltött négy mesés évet ezen a paradicsomi szigeten, ahol még gyermekként átélt kalandjairól rengeteg humorral és öniróniával mesél.
A természetre és a környezetére egyaránt fogékony kisfiú szenvedélyesen szerette az állatait. Gyűjtötte és gyakran haza is vitte, hogy otthon akár a  fürdőkádban nevelgesse, vizsgálhassa őket, mindezzel az őrületbe kergetvén furcsa és vicces családját. 

Én hihetetlen jókat derültem rajta, sokszor hangosan fel is olvastam belőle a férjemnek. Jómagam is nagy természet és állatrajongó voltam (vagyok). Kislányként én is gyakran kutattam, vizsgáltam a környezetem, mindenféle élőlény után kutatva, és bár kígyókat a kádba nem raktam, de gyűjtöttem katicabogarat gyufásdobozba, vagy éppen csigákat süteményes tálkába. Képes vagyok a mai napig örülni az élet aprócska csodáinak, és hiszem, hogy ez jó.

Az egész könyvből árad a nyugalom, a varázslatos leírásoktól az olvasó szinte látja maga előtt az állatokat a szőlőültetvényeket és az egzotikus Korfu-i villákat.
Már attól kiszakadunk egy pillanatra a "mókuskerékből", ha bele-bele olvasgatunk.

Ezt a rendkívül vidám és szórakoztató regényt érdeklődési körtől, és életkortól függetlenül mindenkinek ajánlom, szerintem semmi nem tudja feldobni jobban a szürke hétköznapokat, egy gyermek szemszögéből elmesélt történetnél. A történetét olvasva pedig ráeszmélünk, hogy Gerald Durrell nem csak fantasztikus természetismerő, de nagyon jó emberismerő is volt.


10/8

Európa könyvkiadó 2001
335 oldal


   " Minden nap oly nyugodt volt, oly időtlen, hogy az ember csak azt kívánta, soha ne érjen véget."

 " A rózsának aszpirint kell adni. A krizantémnak pénzdarabokat, a rózsának aszpirint, a szagos bükkönynek pálinkát, a húsosabb virágoknak, mint például a begóniafélék egy csöpp citromlevet."

Képek a regény alapján készült 2005-ös filmből: 

  Gerald Durrell Korfu 1930, és a  Durrel Wildlife Park-Jersey