Paullina Simons - A bronzlovas /A bronzlovas 1./

 "Egy szabad élet jobb lenne, 

de bármilyen élet jobb a halálnál, nem igaz?"

 Ez valami megsemmisítően tökéletes volt. Ez számomra a könyvek könyve, a regények regénye, és amíg az elején még vonakodtam, nem értettem, miért kell ilyen részletekbe menőnek, vontatottnak lennie, addig a végére minden a helyére került, és minden egyes szava értelmet nyert. Megérte elolvasni. Sőt, bármikor elolvasnám újra, és újra...

FÜLSZÖVEG: 

 "Leningrád, 1941. A fehér éjszakák fényében még látni a város egykori nagyságát, a palotákat és sugárutakat, egy letűnt kor meséjét, abból az időből, amikor Leningrádot még Szentpétervárnak hívták.
A két lánytestvér, Tatjána és Dása egy ágyon osztoznak és egy szobában laknak bátyjukkal és szüleikkel.
Kemény és nélkülözésekkel teli életük megszokott rendje semmivé lesz, amikor 1941. június 22-én Hitler megtámadja Oroszországot. A Metanov család és Tatjána számára az élet már sosem lesz olyan, mint volt. Egy ragyogó nyári napon Tatjána megismerkedik egy Alexander nevű jóképű katonatiszttel.
A család rengeteg szenvedésen megy keresztül, ahogy Hitler seregei közelednek Leningrád felé, és az orosz tél is lassan beköszönt. Az ostromlott városban, a bombázások közepette Tatjána és Alexander elkerülhetetlenül sodródnak egymás felé, de szerelmük szétszakíthatja Tatjána családját és a kapcsolatuk mélyén lappangó titok bárki életére veszélyes lehet, aki csak tudomást szerez róla."

Könyvmolyképző 2017

872 oldal

 

"-Vannak harcok, amelyeket - bármennyire is nem akarsz részt venni bennük - muszáj megharcolnod. Amikért érdemes az életed adnod."

 Ez egy szívmelengetően gyönyörű történet. A maga keserűségével együtt, mert hogy is lehetne tökéletes valami, ami egy háború közepén születik. Szárnyra kel, azokban a nyomorúsággal és halállal teli néhány percben, ami csak az övék. 

Leningrád utcáján egy verőfényes napon, mielőtt a németek blokád alá vonják a várost szerelem születik. Olyan elsöprő erejű szerelem, amit ember, háború, vagy halál szét nem szakíthat.

Ez a könyv szétszaggatta a szívemet, először a háború borzalmaival. Ilyen kendőzetlenül írni a halálról, a küzdelemről, a végsőkig. Semmi nem számított az éhező embereknek, csak, hogy túléljenek. Nem tudták meggyászolni a halottaikat, mert egyszerűen nem volt hozzá erejük. Nem tehették meg, mert akkor ők lettek volna a következők. Érezték, ahogy elevenen elsorvadnak. Borzalmas lehetett, még tovább élni is. Biztos vagyok benne, hogy ennek az egésznek soha egyetlen percét sem felejtették el a túlélők.

Elővettem a kis konyhai digitális mérlegem és rácsaptam a 125 gramm kenyeret. Ennyi...és csak néztem, és néztem. Szégyellem kinyitni a hűtőszekrényem. Ezt váltotta ki belőlem a könyv első fele. Döbbenetet és szégyent.

Majd miután kiszívott belőlem minden erőt, ugyanúgy csepegtette belém a reményt, ahogy Tatjana Alexanderbe az életet.

Amikor ilyen gyönyörű sorokat olvasol. Ilyen mély szerelmet, elfelejtesz minden mást. Igen, ez az amiért érdemes élni. Túlélni. Bármit, bármi áron.

Először nem kedveltem Tatjánát. Kicsit naivnak, gyermetegnek találtam. Aztán megkeményedett. Felnőtt, mert nem volt más választása.

Alexanderbe pedig szerintem minden olvasó beleszeret. Fantasztikusan izgalmas karakter, a maga lenyűgöző múltjával. Na és persze az élősködő Dimitrij. Szerintem még ott lesz a következő részben is.

Igen, következő rész. Én nem is tudtam, hogy lesz, ezért külön örömujjongás. Már alig várom, csak győzzem kivárni.

 Akármilyen vontatottan indult is a könyv, és akármilyen  nyomorúsággal folytatódott, mégis felemelően gyönyörű, és a végén, benned marad valami, amit úgy hívnak, REMÉNY.

Zsú

10/10 

Jodi Picoult - Ítélet

 "... egy bizonyos pont után, ha túl sok repedés hálózza be a szívünket, már soha többé nem lehet egész."

 Sajnos egy ideje félve kezdek bele minden Jodi Picoult történetbe, mert egész egyszerűen tartok attól, hogy egyszer valami olyanba futok, ami nem üti meg a mércét. Jelentem, még nem találkoztam ilyen könyvével. Egy újabb remekmű. Örülök, hogy végre olvashatjuk mi is. :-)

FÜLSZÖVEG:
"Jóképű idegen érkezik az álmos New England-i kisvárosba, Salem Fallsba, remélve, hogy mindent tiszta lappal kezdhet. Az egykori előkészítős leányiskolai tanárt a múltban súlyos vádak érték, amelyek megpecsételték jövőjét. Aztán egyszer csak egy nyugalmas kisvárosban találja magát, amelynek a kocsmájában mosogat, Addie Peabody irányítása alatt. Ám Salem Fallsban egy tinilányokból álló csapat tagjai sötét titkokat rejtegetnek – és Jack kiváló célpontnak tűnik, hogy megvádolják őt.
A modern boszorkányperek világában Jacknek újra bizonyítania kell az ártatlanságát egy egész város előtt, amely válaszokat vár.
Vajon bízhatunk-e az igazságszolgáltatásban? És a nő, akit mindennél jobban szeret, vajon mindezek fényében megbízik-e még benne?"

Athenaeum 2018 
496 oldal

"...amink van az sosem kárpótolhat azért, amit elvesztettünk."

Sokat agyaltam, hogy kell-e nekem ez a történet. Modern kori boszorkányüldözés? Én nem rajongok különösebben a boszorkányos könyvekért. De aztán ott volt a másik oldal, hogy hiszen ez egy Jodi Picoult regény, igenis kell nekem.
Üzenem azoknak akik hasonlóképpen dilemmáznak, nincs okuk gondolkodni, ez nem egy egyszerű "boszorkányos" történet. Ez sokkal több annál. Középpontjában a nemi erőszakkal, erős témát feszeget. Hogyan tud visszailleszkedni a társadalomba egy börtönből szabadult ember? Lehetséges-e ez egyáltalán?
Nagyon tetszett Jack karaktere. Zseniális volt az írónőtől, ahogyan megkedveltette velünk, majd a könyv második felében, mégis elbizonytalanodsz benne. Nekem ez a "mi van, ha mégis" érzés egészen a végéig bennem maradt, nem tudom más hogy volt ezzel, de nem csitult a kisördög a fülem szegletében Jack-el kapcsolatban. Jó volt, hogy olyan sokat megtudunk a múltjáról, gyermekkoráról is. Apróságok, mégis lényeges információk, hogy valóban összeálljon a kép.
Gilliant, pedig egyszerre utáltam és sajnáltam. Róla még olvastam volna, szerettem volna jobban a fejébe látni.
Addie múltja facsarta leginkább össze a szívem. Egy újabb példa, hogy bármerre is megyünk a világban, vagy csak egyszerűen a mindennapjainkban, mindenki hordozza a saját terheit. Nincs kivétel.

Nemi érőszak, hamis vádak, molesztálás, bántalmazás, boszorkányság, átok. Ezek mind egy könyvbe tömörítve, talán soknak hangzik, mégis Jodi olyan egyszerűséggel tálalja elénk, mintha csak a reggeli limonádénk lenne egy verőfényes tavaszi napon. Csak mikor a végére érsz a könyvnek és onnan tekintesz vissza, akkor jön az az érzés, hogy "Te jó ég!".
Szóval egy újabb rabul ejtő, tökéletes regény a kikapcsolódáshoz, és hogy leszállítson minket a mindennapok kényelméből, hogy "hahó, ideje, hogy észrevedd, mi folyik a világban körülötted".
Én imádtam.

 Zsú

10/10

"Mit számít az, ha valaki a Lenox Hillben, a St. Vincentben vagy egy fán születik?...Csak az a fontos, hogy legyen esélyünk szeretni, és legyen esélyünk, hogy szeressenek."

Lakatos Levente - Simlis

"Ha csábított helyett csábító vagyok,

 nem érezhetem magam kizsákmányoltnak, nem igaz?"

Fülszöveg:
" Haraszti ​Éva, a népszerű divattervező élete a siker, a pompa és a csillogás. Kevesen tudják, hogy a kreativitása egy ideje cserben hagyja, ezzel együtt pedig a cége is komoly válságban van. A nehéz idők arra kényszerítik, hogy a húszas évei végén átértékelje addigi életét. Habár mindig két kanállal falta az életet, most a férfiaktól is igyekszik távol tartani magát. Pech, hogy egy fogadáson beleütközik a jóképű Balogh Györgybe.

Majori Ádám, az angyalarcú rosszfiú, aki mások becsapásával keresi a kenyérrevalót. Élete mindaddig gondtalan, mígnem egyik megbízása hatására ráébred: tetteivel amellett, hogy borsot tör mások orra alá, akár az életüket is kockáztatja. A felismerés hatására a férfi új életet akar kezdeni, de az nem olyan egyszerű, mint ahogyan azt elképzeli.
Lakatos Levente, a többszörös Aranykönyv-díjas szerző Szigor-trilógiája hatalmas rajongótábornak örvend. A szerző ezúttal a népszerű sorozat egyik mellékszereplőjének, Haraszti Évának szentel egy teljes történetet. A titkokkal, politikai összeesküvésekkel, illetve forró szerelmi jelenetekkel fűszerezett, őrült sodrású regény ismét magába szippant és nem ereszt."

Libri 2018

"Sok férfi akkor érzi magát normálisnak,
ha kifelé fel tud mutatni egy családra hasonlító valamit,
ám mellette ugyanúgy megőrizheti a függetlenségét."

 Mikor belekezdtem a könyvbe mindenre számítottam, csak arra nem, hogy egy teljesen különálló, akár önmagában is helytálló történet kerekedik ki előttem. Természetesen a történet kapcsolódik a Szigor sorozathoz, illetve ráépül valamilyen szinten, de mégsem függ teljes egészében egymástól, így, aki nem olvasta még eddig a sorozatot, egyrészt ejnye-bejnye, másrészt, akár ebbe is belekezdhet Szigor nélkül is. :-) (Persze az ejnye-bejnye itt rám is vonatkozik, hiszen A hatalom szabályai még nálam is várólistás, de ígérem, már nem sokáig. :-D)

Bevallom én a Szigor sorozatban még egy kicsit sem szimpatizáltam Liza  minden lében kanál, botrányos divattervező barátnőjével, Évával. Aztán, ahogy lenni szokott, hamar megszerettem újdonsült főszereplőnket, akinek a kirívó viselkedése, és különc külseje magányos és különösen érzékeny belsőt rejt. Nagyszerű karakter bontakozott ki előttem, könnyű volt megszeretni, majd vele együtt izgulni, nevetni és sírni.
 Ezúttal elkanyarodunk egy kicsit a politika világától, és egyenesen egy bűnbanda kellős közepébe csöppenünk. Először kicsit szkeptikus voltam, hogy ugyan már, mi fog ebből kisülni, aztán úgy a századik oldal táján éreztem azt az önfeledt örömöt és izgalmat, amit akkor érez az ember, ha olyan könyvre lel, aminek minden egyes oldalánál telhetetlenül várja a következőt.
Nagyon tetszettek a szereplők múltját feltáró részek. Különleges hátteret kapott Éva, Nelli, Ádám és Marci is. Én akár részletesebben is olvastam volna még róluk. Nagyon remélem hogy lesz még sok-sok hasonló történet Szigor világából.

Nagy fába vágja a fejszéjét aki erotikus regényt ír, mert talán az egyik legmegosztóbb kategória. Valaki vagy nagyon szereti, vagy ki sem nyitja. Mégis én nem tudnám eldönteni, hogy Levente az erotika köré épít nekünk történetet, vagy egy jó történetbe szövi bele az erotikát, vagy csak egyszerűen tudja, hogy ez a páros egymás nélkül mit sem ér. Mindenesetre nagyon jól csinálja, mert észrevétlenül szippant be a világa. Tehát van benne bőven izgalom és felfordulás, na és persze erotika, nem is kevés, de csakis az igényes fajtából, és ezt nem sok erotikus regényről merem eddig kijelenteni. A legjobb kikapcsolódás. Csak kinyitom és már el is tűntem benne.

Zsú

10/10

Christina Baker Kline - Árvák vonata

Régóta várt már ez a kötet is a polcomon, de most eljött az ő ideje.

"Az idő összesűrűsödik és kisimul. 

Nem egyenletes az eloszlása.

 Bizonyos pillanatok megragadnak az ember elméjében,

 mások örökre eltűnnek."

A történet dióhéjban:
Az "Orphan Train Movement" egy olyan jóléti program volt 1854 és 1929 között, amelyben árva, otthonról elszökött, vagy elveszett és az utcán tengődő gyermekeket gyűjtötték össze Észak Amerika keleti partvidékének nagyvárosaiból, hogy vonattal csapatonként elszállítsák őket nyugatra, a vidéki területekre, ahol vagy szerető és gondoskodó szülőkhöz kerültek, akik örökbe kívántak fogadni egy gyermeket, vagy olyan farmerekhez, vállalkozókhoz, akik csak ingyen munkaerőként tekintettek rájuk, és mondhatni éhbérért dolgoztatták őket.
 A kilencvenes éveit taposó Vivian Daly is egyike volt azoknak a gyermekeknek, akik a lelencvonaton utaztak ismeretlen jövőjük felé. De erről nem igazán beszél, mígnem egy napon munkát nem ad egy fiatal lánynak, akiről nem is sejti mennyi közös vonásuk van.
Molly utolsó lehetősége, hogy elvállalja a közhasznú munkát, amelyben rendet kell raknia Vivian padlásán, vagy a fiatalkorúak börtönében végzi. Az idős hölgy és a fiatal leány lassan megnyílnak egymás előtt, és ahogyan a padláson sorra kinyílnak a dobozok, úgy tárulkozik elénk Vivian múltja, és lassan világossá válik az is, hogy bár rengeteg idő eltelt azóta, valami mégsem változott, az árvák sorsa, most is hasonló, csak a körülmények változtak...

Alexandra kiadó 2014
312 oldal

Azt hiszem rengeteg mondanivalója van ennek a történetnek, kár ezeken átsiklani. Ott van például, az az eltelt majdnem száz év, és az elárvult, vagy valami oknál fogva intézetben nevelkedő gyermekek ugyanúgy éreznek ma is. Biztonságot, törődést keresnek, egy család melegét. Ugyanúgy álarcot öltenek magukra, ami mögött valahol ott bújik meg az igazi személyiségük, de hogy is mernék szabadjára engedni a körülményeik között. Tűrnek, beletörődnek, és vagy szerencséjük lesz, vagy sem...

 Valahogy tényleg így láthatták és láthatják a világot ezek a gyerekek. Teljesen reményvesztettek, amikor már minden mindegy, csak egy dolog számít, a túlélés. Senkiben sem bízhattak, hiszen a legtöbben csak ingyen munkaerőt láttak bennük és állatként bántak velük, sőt sokszor talán még az állatokkal is jobban bántak, mint velük. Illetve ugyanezt az "engem már semmi nem érdekel" érzést sugallta Molly is a jelenben, és én valóban úgy gondolom, hogy ez így van a valóságban is.

 Nem tudom viszont megérteni végül Vavian miért döntött úgy ahogy. Hiszen ha az ember már mindent elveszített az életben ami számított neki, miért mond le az egyetlen dologról, ami még erőt, szeretetet, és életcélt adhatott volna neki. Ugyan értem én, hogy egyben minden egyes nap emlékeztette volna mindarra, amin keresztülment, mégis, magában hordozta volna, akit igazán szeretett.
Molly története is nagyon tetszett, főként a folyamatos változása, személyiségfejlődése, ahogy előtör a valódi énje, az amit mások elől maszk alá rejt.
Ami viszont nekem hiányzott az Molly történetének a lezárása, valahogy ő ott ragadt a végén a történetben. Értem ugyan, hogy Vavian mellett békére lelt, de kíváncsi lettem volna, hogy alakul tovább a története. Ezt leszámítva viszont engem nagyon elragadott a történet. Már csak azért is mert még soha nem halottam a lelencvonatokról. Remek olvasmány, minőségi kikapcsolódás. Örülök, hogy a polcomon tudhatom ezt a könyvet.

 Zsú

10/10

Meg kell említenem, hogy végzettségem okán én is voltam gyakorlati időn egy gyermekotthonban, és amikor a picik csoportjába először beléptem, az első megszeppent pillantások után hozzám szaladva, szinte csimpaszkodtak a lábamba, mintha csak egy régi ismerőst látnának. Szavak nélkül is érti őket az ember, ha belenéz a szemükbe. "Engem is vegyél fel egy picit." "Érints, és ölelj meg."
Legszívesebben mindet hazavittem volna, és szégyen ide, szégyen oda, engem bizony megviseltek azok az órák, amiket ott eltöltöttem. Minden elismerésem azoké, akik értük vannak, értük dolgoznak.