Jacob Hunt Asperger-szindrómás. Ez azzal jár, hogy nem képes értelmezni az alapvető társas jelzéseket, nem képes kimutatni az érzelmeit. Édesanyja, Emma mindent megtesz annak érdekében, hogy Jacob "normális" életet élhessen. Pénz, és időt nem sajnálva fejleszti beteg fiát.
Mindeközben Theo, Emma kisebbik fia a háttérbe szorul.Mint mindenki, akinek ilyen betegsége van, Jacobnak is van egy kedvenc hobbija, a kriminalisztika. Képes többször is megnézni a kedvenc sorozatát, sőt anyja tudta nélkül fel-feltűnik a valódi bűntények helyszínén, ahol kéretlenül osztogatja a tanácsait.
Ez nem is lenne gond, míg meg nem gyilkolják Jacob segítőjét, Jess-t. Jacob börtönbe kerül, gyilkosság vádjával. A legrosszabb az egészben, hogy az érzelem, megbánásmentes viselkedésével igencsak gyanussá válik a rendőrök szemében.
Ami igazán megfogott a könyvben, az a szereplőkénti tagoltsága. (mint az írónő más könyvében is :-D) Itt is minden szereplő külön szemszögéből, gondolatmenetéből ismerhetjük meg a történetet. Így mindenki cselekedeteinek miértjét érteni lehet, és minden szereplővel együttérezhetünk.
Mégis, akit kiemelnék, mint legátélhetőbb szereplő, az Emma, Jacob édesanyja, aki szinte anyatigrisként óvja fiát, egy erős asszonynak mutatkozik, aki mindent megtenne a fiáért, mégis, mintha mindig egy apró hajszálon múlna, hogy össze nem omlik.
A könyv közepétől már sejteni lehetett ugyan, hogy mi lesz a krimi szál végkifejlete, mégis, valahogy izgalommal töltött el, hiszen talán nem is ez a legfőbb mondanivalója ennek a könyvnek.
Mégpedig, hogy emberközelivé tette ezt a betegséget, az ilyen családok erőfeszítéseit.Talán ha legközelebb mi is találkozunk egy hasonló sorsú családdal elfogadóbban tekintünk rájuk, és felnézünk rájuk, tiszteljük a minden nap a gyermekükért harcoló szülőket. Nekem ezt adta a könyv. Az elfogadást, empátiát, és a tényt, hogy bizony bármennyire félünk kimondani, ez a mellettünk élőkkel vagy akár velünk is megtörténhet. Mi hogy élnénk meg, hogy viselkednénk? Ilyen kitartóak lennénk, vagy összeroskadnánk, mint egy elszáradt falevél?
Egy nagyon jó kis könyvet olvashattam. Hála Jodi Picoult-nak Akiben nem lehet csalódni.
Mégis, akit kiemelnék, mint legátélhetőbb szereplő, az Emma, Jacob édesanyja, aki szinte anyatigrisként óvja fiát, egy erős asszonynak mutatkozik, aki mindent megtenne a fiáért, mégis, mintha mindig egy apró hajszálon múlna, hogy össze nem omlik.
A könyv közepétől már sejteni lehetett ugyan, hogy mi lesz a krimi szál végkifejlete, mégis, valahogy izgalommal töltött el, hiszen talán nem is ez a legfőbb mondanivalója ennek a könyvnek.
Mégpedig, hogy emberközelivé tette ezt a betegséget, az ilyen családok erőfeszítéseit.Talán ha legközelebb mi is találkozunk egy hasonló sorsú családdal elfogadóbban tekintünk rájuk, és felnézünk rájuk, tiszteljük a minden nap a gyermekükért harcoló szülőket. Nekem ezt adta a könyv. Az elfogadást, empátiát, és a tényt, hogy bizony bármennyire félünk kimondani, ez a mellettünk élőkkel vagy akár velünk is megtörténhet. Mi hogy élnénk meg, hogy viselkednénk? Ilyen kitartóak lennénk, vagy összeroskadnánk, mint egy elszáradt falevél?
Egy nagyon jó kis könyvet olvashattam. Hála Jodi Picoult-nak Akiben nem lehet csalódni.
8/10
Kedvenc mondat:
"Amikor meghal valaki, az embernek olyan érzése támad, mintha kiesett volna egy foga. Rágni, enni attól még tud, hiszen a többi foga megmaradt, a nyelve mégis örökké odatéved az újonnan keletkezett kis lyukba, ahol még mindig tompán fájnak az idegek."
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése