Orhan Pamuk - Fekete könyv

Nagyon-nagyot küzdöttem a könyvvel. Bevallom nem egyszer gondolkodtam el rajta, hogy leteszem. De aztán mégsem fogott ki rajtam.
Csak-azért-is  elolvastam!

Rüya, az isztambuli ügyvéd gyönyörűséges felesége egy reggel elhagyja férjét. Nem hagy maga mögött semmilyen nyomot, hogy hová mehetett, és férje, Galip, ahelyett, hogy bejelentené felesége eltűnését, magánnyomozásba kezd. 
Isztambult járva keresi a nyomokat, míg belátja, hogy felesége nem lehet máshol, mint bátyjánál, Celalnál, a hírneves tárcaírónál, akit viszont nem éppen tiszta ügyei, és titokzatos jelleme miatt amúgy sem talál soha senki.
 Galip rátalál Celal egyik rejtekhelyére, és annyira beleéli magát a kutatásba, hogy felveszi a férfi személyazonosságát, nem is sejtve, hogy Celalnak nem csak jóakaró rajongói vannak.

Nem árultam el többet, mint ami a könyv hátulján is szerepel, de egyben azt kell mondjam, hogy mindent elmondtam. Ugyanis történetünk lényege kifullad annyiban, hogy Galip keresi Rüyát. Na de akkor miről is szólt a többi 590 oldal? - A lélek legmélyebb és legsötétebb bugyráról, Isztambul mocskosabb oldaláról, és rengeteg hátborzongató történetről.

A történet fejezetei közé, újságcikkek, Celal tárcái vannak beékelve, ettől egészen különös szerkezetet kap a könyv. Ám számomra ezek a legtöbbször se eleje, se vége elmélkedések nem igazán nyernek értelmet, vagy lehet, hogy csak én nem tudtam, (vagy akartam) mélyebbre mászni ebbe a "fekete bugyorba".
A tömérdek politikai, és történelmi utalás, és történet, engem nem, hogy beszippantott, úgy éreztem, egyenesen kirekeszt a könyvből. Nem ismerem Isztambult, nem ismerem a történelmét, és nem ismerem a kultúrát, az ottani emberek gondolkodását, de a könyv mégis úgy szólt hozzám, mintha mindezt tudnom kéne, és ettől nagyon kívülállónak éreztem magam.

Ez valóban egy "fekete könyv", amely a lélek elképzelhetetlen bugyraiba süllyeszt minket, egy rendkívül nyomasztó világba.

Én sajnálom legjobban, hogy találkozásom a könyvvel nem jól sült el, hiszen amúgy az író gyönyörűen fogalmaz, és csuda jó fantáziája van, de engem nem ejtett rabul.
Nem is tudom, most így utólag olvastam csak utána, hogy aki Orhan Pamuk-ot szeretne olvasni, semmiképp ne ezzel a könyvvel kezdje. Na most már mindegy. Lehet, hogy még megpróbálkozom vele, de nem adok neki túl sok esélyt.


10/3


Ulpius-ház 2008
590 oldal

De íme, mindennek ellenére, a rengeteg csodaszép idézet!

"Az élet tele van bajokkal, szenvedéssel, ha az egyik elmúlik, jön a másik, s mire az egyiket megszokjuk, újabb szenvedés szorítja háttérbe, s teszi egyformává mindannyiunk arcát."

"Vannak dolgok, amelyekre egyszerűen nem emlékezünk, és az is megesik, hogy arra sem emlékezünk, hogy nem emlékszünk rájuk. Az ilyeneket kell újra megtalálnunk!"

" Üres már az arcunk, nem lehet olvasni róla, mint régen; szemöldökünk; szemünk; orrunk, tekintetünk, üres arcunk nélkülöz minden értelmet."

"...szerettelek, amikor egyszer estefelé, miközben a varjak őrült károgással repkedtek, váratlanul kialudt a villany, s a benti sötétség a kinti szürkülettel, lassan helyet cserélt titokzatos és szomorú arcodon; - igen, akkor is tehetetlen fájdalommal és féltékenyen szerettelek."

"- Mert csak akkor kezdhet az ember önmagává válni, ha már nem marad mit mesélnie"

"Mert semmi sem lehet meglepőbb az életnél."