" Nem látom be, miért lenne a vér köteléke egyben a szereteté is."
"Les Laveuses apró falu a Loire mentén. Ide tér vissza Framboise, hogy élete végét szülőfalujában élje le. Nevét, kilétét gondosan titkolja, kemény munkával rendbe hozza a régi házat és a gazdaságot, kis vendéglőt is nyit, amely hamarosan közkedveltté válik. Visszatérése azonban felkavarja benne a faluval kapcsolatos gyermekkori emlékeit.
A múltbéli szál a német megszállás ideje. A lázadó természetű, akkor kilencéves Framboise özvegyen maradt anyja kemény kézzel vezeti a gazdaságot, neveli gyermekeit, akik újságokért, ritka élelmiszerekért, rúzsokért apró kis füleseket, megfigyeléseket szállítanak a németeknek. Sőt, egyikükbe, a fiatal Tomas Leibnizbe Framboise lassan bele is szeret. Háború idején a falu mindezt nem nézi jó szemmel, s a család körül lassan lincshangulat alakul ki… A titkolt múltra a jelen drámai eseményei közepette fény derül, mígnem Framboise kénytelen leleplezni önmagát, és vállalni a múltat."
Ezt a könyvet, hirtelen nem is tudtam hova tenni. Sokáig késztetést éreztem, hogy egyszerűen letegyem. Folyton a borítót nézegettem olvasás közben, azon morfondírozva, hogy lehetséges-e, hogy elcserélték a borítót, és egy másik, rossz könyvre került.(? ) Úgy gondoltam, ez a történet nem származhat ugyanattól az írónőtől...és mégis... Egyetlen közös vonásuk, hogy ezt a könyvet is körbelengte a francia házi készítésű ételek és italok illata.
A történet lassan komótosan tárulkozik ki előttünk, feltárva főszereplőnk, Framboise, és két idősebb testvére gyermekkorát.
Framboise 9 éves volt, amikor a németek megszállták franciaországot. Mondjuk nem is értettem, hogyhogy csak 9 éves, mert annyira "kegyetlen" volt, mint kislány, hogy nehéz volt ezt elhinni. Persze érthető, hogy a testvéreknek különleges gyermekkoruk volt, hiszen az apjuk meghalt a háborúban, anyjukat pedig állandó migrénes rohamok gyötörték, amik megkeseríttették a mindennapjaikat. Végül is csak gyerekek, akik a háború ideje alatt, túl hamar kényszerültek felnőtté válni.
"A gyász sokféle formát ölthet: van aki némán, mások dühösen,
megint mások gyűlölködve siratnak. A bánat ritkán hozza ki az emberekből
a legjobbat ..."
Ahogy az oldalakkal haladtam előre, egyre nyomasztóbb érzés kapott el. Rá kellett ébrednem, hogy nem szeretem a főszereplőt, sőt egyáltalán nem. Mesélőként egész rendben volt, de unott és ellenszenves megszólalásitól a hideg is rázott. Azt kell mondjam, mérhetetlen ellenszenvet éreztem iránta. Nem elég, hogy édesanyja egy, a szeretetét és gondoskodását kimutatni képtelen asszony volt. De hogy ő ezt tudatosan tovább is viszi, és saját környezetével, gyermekeivel, unokáival ugyanilyen ellenszenves és zárkózott, ez már betette nálam a kiskaput.
+ Különben is, szerintem ez nem ok arra, hogy idős hölgyként is ilyen nyers legyen mindenkivel, főként nem a saját gyermekeivel, hiszen nem pont azoktól a nevelési hibáktól akarjuk megkímélni a saját gyermekeinket, amiket mi gyermekként elszenvedtünk? Vagy szülőként akaratlanul is belelépünk a szüleink cipőjébe?
De, nem akkor jó egy könyv, amikor ilyen erős érzelmeket képes kiváltani belőlünk?
Elvesztem a könyv rengetegében, ami egyáltalán nem küzd, hogy fenntartsa az érdeklődésünket, mégis valami egészen furcsa módon körbefog minket a titokzatosságával.
A végére viszont minden a helyére került, ráadásul még tetszett is, ez a melankolikus, búskomor történet.
"...a hangsúly ebben a regényben nem a csodán van, hanem a szenvedésen, a szenvedéssel teli út végén váró megbékélésen." - írja az ajánló.
Igen, pont ezt éreztem én is a könyv végén, nincs is jobb szó, megbékélést!
A könyv jó példa, hogy miként határozhatja meg a múltunk a jellemünket, és ezzel együtt a jövőnket is.
7/10 (Nem a történet, hanem a szereplők miatt..)
Ulpius ház 2010
423 oldal
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése