"De persze sohasem hal meg az, aki emlékeinkben él."
Fülszöveg:
" 1924, nyár:
Az előkelő társaság tündöklő estélyén, egy elegáns angol udvarház parkjában, a tóparton egy fiatal költő kioltja életét. A tragédiának két tanúja van: két nővér, Hannah és Emmeline Hartford, akik ettől fogva soha többet nem beszélnek egymással.
1999, tél:
A 98 esztendős Grace Bradleyt, a Riverton udvarház hajdani szolgálóját felkeresi egy fiatal rendező, aki filmre akarja vinni a költő öngyilkosságát. A Grace lelkének sötét zugaiba száműzött szellemek és emlékek előbújnak a réseken.
Döbbenetes titok merül fel; valami, amiről a történelem elfelejtkezett, de amit Grace nem feledhet soha."
Könyvmolyképző kiadó 2015
598 oldal
Nagyon nehezen indult a kapcsolatom ezzel a kötettel. Valahogy annyira vontatottnak éreztem. Ugyan nagyon ötletes volt, hogy az eleje mintha egy kis forgatókönyv lenne, leírja az alapszituációt, így tökéletesen bele tudjuk élni magunkat a helyzetbe, az időbe, a korszakba. Szinte érezzük az illatokat, halljuk a cselédfertály neszezését. Mennyei érzés, csak egy a baj vele, hogy ez az érzés számomra egészen a könyv nagyjából egyharmadáig tartott. Ez kb. olyan, mint amikor egy film első néhány perce, ami sokszor egy néma helyzetvázolás egészen a film huszadik percéig tartana. Egyszerűen türelmetlen voltam.
Főszereplőnk egyik szálon az idős Grace, aki örökre megőrizte élete legnagyobb titkát. Viszont most, hogy már tudja közeleg az ő órája is, úgy dönt megosztja unokájával életének történetét. Másik szálunkon pedig a fiatal tizennégy esztendős Grace aki anyja nyomdokaiba lépve cselédnek áll a Riverton házba.
Innen idulunk erre a nagy utazásra egészen 1914-be, hogy lassan kibontva megismerjük Hannah, Emmeline és Robbie keserű történetét.
Ahogy a történetben lassacskán, de haladtam, egyre jobban tudatosult bennem, hogy mi is az, ami idegesít engem. Nem tudtam megszeretni Grace-t. Valahogy nem egy kedvelhető karakter. Ugyan az ő szemén keresztül látjuk az eseményeket, mégsem ismerjük meg igazán. Nem látunk bele a gondolataiba, hogy mit miért tett, vagy éppen miért nem. De leginkább akkor vált számomra ellenségessé, mikor szenvtelenül közölte, hogy annyira nem érezte magának az anyaságot, hogy az első pár évben a kislányát nem ő nevelte, ekkor már egyszerűen nem tudtam a szívembe fogadni őt.
Végül pedig sajnálatot éreztem irányába, szántam őt az elvesztegetett esélyeiért, azért, mert a testvéri szeretetért feláldozta az egyetlen esélyét a boldogságra, ráadásul teljesen feleslegesen. Megérteni őt mégsem tudtam.
Mindenképpen nagyot lendített a könyv élvezhetőségén a szerkezete. Az, hogy előbb tudjuk meg bizonyos dolgok következményeit, mint ahogy azok megtörténtek, izgalmassá és különlegessé teszi a történetet. Ugyanígy a levelek, újságcikkek is nagyban hozzájárultak, hogy szép kerek, a két szálból gyönyörűen összefonódó sztorit kapjunk.
Említést kell még tennem a könyv egy kis apróságáról. A háborúból visszatért depresszióval küzdő hősök nekem nagyon tetszettek benne, ezért külön pont jár, és az is tetszett ahogyan az írónő belecsempészte és beleszőtte a történetünkbe, végül is elég központi szerepet adva neki.
Összességében ez egy remek történet volt, lágy és kellemes, amolyan igazi női regény, csak Grace lehetett volna szerethetőbb karakter. Vagy csak nekem volt vele bajom?
Zsú
7/10
"-Nem élvezem a társaságot - ...-Túl sokan költenek túl sok pénzt, hogy olyanoknak imponáljanak, akik ostobák ahhoz, hogy észrevegyék."
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése